8/12/2016 0 Comments Cork blog - 4. rész: Egy pipa a bakancslistán, és hogy mit számolok birkák helyett elalvás előttVan egy igazi underground-os tengeri lény, amit már régóta szerettem volna látni. Egy elem a bakancslistán, ami eddig makacsul ellenállt a megvalósulásnak. Hogy lehet egy lény egyszerre undregroundos és tengeri? Egyáltalán mitől undergroundos? Hát ez egy nagyon cuki lény. Aki ismer, tudja, melyik lény/állatcsoport a kedvencem, tehát sejti, hogy ez a fura lény nem lehet más, mint egy madár! A nyílt tengeren szeret halászni, különösen az Atlanti-Óceánon – ettől tengeri. Hogy mitől undergroundos, hamarosan kiderül. Évek óta (lassan két évtizede) álmom, hogy lássak lundát. Aki nem tudja, mi az, annak annyit mondok segítségül, hogy egy nagyon cuki madár. Voltam már Skóciában, Angliában, voltam Észak-Írországban, de valahogy, sosem sikerült elcsípnem a kis cukiságot. Mikor kiderült, hogy nyert az Erasmus+ pályázatunk és mehetek Írországba nyáron, elkezdtem tervezni, hogy lehetne megvalósítani ezt az álmomat. Tudatos tervezés kell, mert nem mindenhol van lunda – az ember által nem nagyon háborgatott, olyan tengerparti sziklákat kedveli, ahol tud fészkelni, azaz tud a közelben járatot ásni a földbe, ahol egyetlen fiókáját fel tudja nevelni. Igazi undergroundos a lunda-kölök! J (Íme egy kis video a kis drágákról.) Na, a tervezés során eljutottam odáig, hogy a Saltee-szigetekre kéne eljutni valahogy. A másik lehetőségek, a Puffin-sziget, illetve a Skellig-szigetek túl bonyolultnak, illetve időben nehezen kivitelezhetőnek tűntek. A térképen a piros jel mutatja a Saltee-szigeteket. Eredetileg úgy terveztem, hogy péntek délután busszal indulok el nyugat felé és eljutok, ameddig eljutok, alszom egyet valahol és másnap reggel buszozok tovább abba a tengerparti kikötőbe, ahonnan át lehet kelni a szigetekre. Szóval eléggé bizonytalan terv volt. De elhatároztam, ha törik, ha szakad, eljutok oda. A tanfolyam legelső napján, kisebb megdöbbenést keltve, reggel rögtön ezzel e tervvel nyitottam, amikor megbeszéltük a programot, hogy ugyanis kb. hány órakor végzünk pénteken Cobh-ban, mert hát engem vár egy út … A meglepetés az arcokon … hihi … de mint kiderült, nemcsak nekem voltak terveim. A német csoporttársam, Marc mondta, hogy ő kocsival van és szeretné az ír tengerpartot felfedezni, mehetnénk együtt, ekkor hirtelen már nem is tűnt olyan nehezen megvalósíthatónak a terv. Tanulság: tervezd meg, állj neki a megvalósításnak, úgyse úgy lesz, ahogy tervezted, haha, de ha már belekezdtél, nyisd ki a szád, lesznek segítő körülmények! Szóval: Hurrá! Indulhat a lunda-projekt! (Ő az, a képen – hát nem cuki?) A hét során egy-két fontos információt be kellett még gyűjteni, pl. hogy kivel, mikor hajózunk, hol szállunk meg, stb. Kiderült, hogy Declan Bates-szel kell 2 nappal előtte egyeztetni, mert vele tudunk hajóra szállni. Kicsit nehéz ám egy ír tengeri medvével telefonon egyeztetni, főleg amikor kint van a vízen … De azért sikerült: délben kell ott lennünk, hogy elindulhassunk és ő is hoz minket vissza majd délután. Péntekre készen állt a terv: szállást is foglaltunk, hiszen még autóval utazva is meg kellett állni útközben éjszakára. Kasia még harmadikként csatlakozott hozzánk - gondolom puszta kíváncsiságból, hogy ez a két megszállott mi a fenéért lelkesedik annyira - így alakult ki a „nagy csapat”. Szóval pénteken késő délután elindultunk Cobh-ból autóval kanyargós és szűk utakon nyugat felé és reméltük, hogy az időjárás kegyes lesz hozzánk, mert ennyi tervezés és előkészítés után még mindig ott volt ez a bizonytalansági tényező, ami Írországban bármikor keresztülhúzhatja számításainkat: az eső és a köd. Autózni Írországban, pláne jobbkormányos kocsival nem túl egyszerű. Az utakon kb. 60-nal lehet csak menni, vagy még annyival se, szűkek, kanyargósak, kőfal a szegély, szóval Marc megdolgozott az élményért rendesen. Bár nincs messze kilométeren az úticél, kb. kétszer annyi időt kell rá szánni, mint normál esetben. Egyrészt a lassabb haladás miatt, másrészt, mert biztosan meg is kell állni a hosszú út közben enni valahol. Mi is így tettünk. Az „An Seanachai” (A mesélő) nevű étteremre véletlenül találtunk rá. Először egy nagyon jó kocsmánál álltunk meg, ahol azonban nem volt főtt étel, onnan irányítottak minket át az étterembe. Nagyon jót ettünk, de erről a következő bejegyzésben szeretnék beszámolni, különben sosem jutunk el a Saltee-szigetekre, a lundákhoz. A szállásunk egy B&B-ben volt Wellington Bridge-ben. B&B = bed and breakfast (ágy és reggeli), de ez ne tévesszen meg senkit, mert a reggeli nem mindig van benne az árban! Nekünk benne volt és … lásd a következő bejegyzést. Reggel tehát, miután Kasia elszöszmötölt vagy fél órát azzal, hogy belőtte a frizuráját – mondanom sem kell tök fölöslegesen ebben a ködös, nedves időben - tovább indultunk Kilmore Quay-be, út közben pedig megálltunk egy rövid időre megnézni egy kagylókkal kirakott házat. Ami nem is egy ház volt csupán, mert a hozzá tartozó összes épület és kerítés is ilyen volt. Mire a kikötőbe értünk, pár dolog világossá vált: 1. Kasiának se vízhatlan, se semmilyen, túrázásra alkalmas cipője sincs. 2. Nincs normális kabátja vagy pulcsija, ami a szeles, esős időben alkalmas lenne egy ilyen túrához. 3. A sok hajó közül nem tudjuk, melyik a mienk. Ezeket a problémákat is megoldottuk persze, kinyitottuk a szánkat, megkérdeztük a többi hajóst, így meglett Declan Bates is. Marc előkotort a kocsijából egy nagy, kék csuklyás polár-pulcsit, amiben Kasia kb. háromszor belefért volna, de a tengeri madarak közül ez egyiket sem fogja érdekelni. Valamint szerencsénkre kirakodóvásár volt a kikötőben és Kasia vett egy pár mérsékelten vízálló, kényelmes cipőt. Így aztán teljesen fel voltunk készülve a nagy útra. Beszálltunk a hajóba, leperkáltuk a 20 eurót fejenként és örömmel láttuk, hogy egy fóka úszkál és játszik a kikötő vizében – nagyon helyes volt. Kissé csodálkoztam, hogy a hajó oldalában lyukak vannak és reméltem, hogy nem azért, hogy befolyjon a víz – hát nem, kiderült, hogy ott kell, hogy kifolyjon! Ugyanis a kikötő csendes, békés vize után, a hullámzó tengeren hatalmas „ugrásokkal” tudtuk csak átszelni a hullámokat, a víz egyfolytában becsapott a kis lélekvesztőbe, áztunk rendesen, de legalább a lyukakon kifolyt a víz … Az „ugrások” miatt egyfolytában kapaszkodni kellett, nehogy kiessünk, majdnem tengeribeteg lettem, csak az vigasztalt, hogy tudtam, nincsenek messze a szigetek, kb. háromnegyed órát kell csak kibírnom. És egyszer csak szárazföldet pillantottunk meg, pontosabban a két sziget közül az elsőt. És itt történt meg, amire annyira vágytam: egyszer csak megjelent egy lunda a levegőben fölöttünk, aztán még egy… Az örömtől könnyek szöktek a szemembe – végre teljesült az álmom, láttam lundát, most már meghalhatok – az sem érdekel, ha kiesek a hajóból! Aztán megérkeztünk a második szigethez, ahol a kis lélekvesztő lehorgonyzott és motoros gumicsónakokkal jutottunk ki a partra – persze móló semmi, ügyesen ki kellett ugrani a csónakból, hogy ne legyen vizes a lábunk. Itt a többi madárkedvelőtől megtudtuk merre érdemes menni lundát keresni és merre van a többi madárkolónia. A sziget túloldalára átgyalogoltunk, de nem nagy az egész, szóval nem volt olyan nagy túra. Hamarosan meg is találtuk a lundákat – a sziklás parton ücsörögtek. A közelükben sok üreg volt, talán fiókák is lehettek ezekben. (A képen két alka is látható - gyakran voltak együtt ezekkel a madarakkal.) Annyira kis vicces madarak ezek a lundák! Nagy csőrük, szinte bohóc-arcra emlékeztető, maszk-szerű fejük van, testük dundi, szárnyuk elég rövid és keskeny, farkuk rövid - ezekkel igen gyorsan kell csapkodniuk, hogy röpülni tudjanak. Lábuk úszóhártyás, élénk narancssárga színű, és gyakran – gondolom manőverezés céljából – terpeszben tartják repülés közben. Nagyon jópofák. Sokat figyeltem őket és láttam, hogyan viselkednek, milyen aranyosak. Ahogy a sziklán ültek, úgy gondolom, hogy volt köztük, amelyik figyelt, ő volt az őr, volt, amelyik pihent, volt amelyik talán a fészkelő üreg előtt strázsált és várta a párját, hogy az megérkezzen az eleséggel a fióka számára, vagy leváltsa az „otthonülő” szülőt. Láttam sok lundát a vadul hullámzó tenger vizén ringatózni – gondolom halászgattak is közben. Egyikük a következőképpen szállt vízre: repülésből szinte „fejest” ugorva zúgott bele a tengerbe, természetesen alámerült, majd feljött a víz színére, megrázta magát, mint egy kezdő úszó – jaj, nagyon vicces volt! Sajnos az én fényképezőgépemmel nem lehet olyan nagyon profi képeket készíteni madarakról, de egy-kettőt azért sikerült. Persze sok más madarat is láttunk: alkákat – fekete-fehér, pingvin-szerű madarakat, vékonycsőrű lummákat, kormoránokat – szerintem üstökös kormoránok voltak, dolmányos sirályokat is, akik párban sétáló fiataljaikat őrizték, szulákat hatalmas kolóniákban, ahol messziről érezhető volt a guanó szaga és messziről hallható a szinte fülsiketítő lárma és néhány csigaforgatót is, valamint más, kisebb madarakat, melyek nálunk is vannak. (Elnézést a képek minőségéért - saját felvételek, egy picike géppel.) A nagyon szeles és nedves, ködös idő ellenére nem volt annyira rossz idő (vagy csak mi akklimatizálódtunk már egy hét alatt) és egy szélcsendes helyen az ebédünket is el tudtuk fogyasztani, és pihentünk, hülyültünk egyet – azért én rágás és röhögés közben is rajta tartottam a szemem a madarakon. ld. Délután a megbeszélt időben kimentünk a partra, ahol jött értünk a lélekvesztő megint, és érdekes, visszafelé már nem volt olyan vészes az átkelés – talán az áramlatok miatt. Amikor visszaértünk Kilmore Quay-be, döbbentünk rá, hogy a Saltee-szigetek annyira közel vannak, hogy szabad szemmel is látni lehet őket a partról – kivéve, ha olyan nagy a köd, mint reggel volt. Vidáman és elégedetten indultunk visszafelé. Út közben megálltunk Hook Headnél, ahol egy hatalmas világítótorony van, Szép hely, érdemes megnézni, de nagyon fújt a hideg szél, ezért hamar visszaszálltunk a kocsiba. Még egyszer betértünk az „An Seanachai”-be vacsorázni (lásd a következő bejegyzést), majd jóllakva és jókedvűen, bár kissé fáradtan indultunk vissza Cork-ba. Amikor végre egy rövid szakaszon nem 50-60-nal poroszkáltunk, hanem 120-szal is lehetett menni az autópályán, Marc „jippí” kiáltással ünnepelte ezt az élményt – aztán vissza is tértünk a kanyargós és szűk utakra. Majd Cork mellett a „varázs”-körforgalmat is újra megjártuk – ahová, ha egyszer bekerülsz, sose jutsz ki belőle. Ennek egyébként az az érdekessége, hogy bár körforgalom, lámpával irányítják benne a forgalmat – hát, ilyet is láttunk ezen az elvarázsolt szigeten. Egyébként tök érdekes, hogy lundás ajándéktárgyat egyáltalán nem tudtam venni Kilmore Quay-ben és egyáltalán semmilyen ajándékbolt se volt ott. Máskor és máshol is kerestem és csak nagy nehezen sikerült egy-két darab szuvenírt összeszedni a kis cuki madárkákról. Esténként, ha nehezen aludtam el, mindig felidéztem a kis lundákat – ez valami olyan, mint egy antidepresszáns, ha nyomott a hangulatod, gondolj a lundákra! - felvidít és megnyugtat. Írországban inkább nem birkákat számolok, hanem lundákat nagyon jól el tudok így aludni.
0 Comments
|
Lepold Ágnes blogja
Ebben a blogban személyes élményeimet osztom meg az olvasókkal. Kirándulások, élmények, szabadidő, stb. Archives
August 2018
CategoriesAll Blog Comenius Család Iskola Kirándulás Kirándulás New Trip |