Hát, aki legény éjjel, legyen legény nappal is… Csütörtökön igen kevés alvás után mentünk be reggel a nyelviskolába. Azt hiszem először nyelvtani feladatokat csináltunk, egy-két jópofa „activity”-t melyek során túl sok virtuális pénzt kockáztattam egy nyelvtanilag helyesnek gondolt mondattal, de elvesztettük egy hülye prepozíció miatt … nem baj, mert összességében nyereséges volt a játékunk, amivel még mindig dobogósok voltunk (3 csapat közül). Utána az ír népi hiedelmekkel és mesevilággal ismerkedtünk. A tündér- és szellemvilág jellegzetes alakjairól olvastunk és beszélgettünk. Hát, elég félelmetes némelyik … Itt van például a banshee (bensí), egy félelmetes nőalak, vagy banya, aki a sikolyával a közelgő halált jelzi. vagy például a changeling (csendzseling) – aki egy elcserélt gyerek. De nem akármilyen gyerek! Az igazi kisgyereket a gonosz tündérek elviszik és helyette egy gonosz, rossz gyereket hagynak a bölcsőben (ld a képet). Brrr … borzasztó! Délután (nem sokkal frissebben, mint délelőtt) meghallgattuk Damien előadását Írország és az EU kapcsolatáról. Álmosan is nagyon érdekes volt, Damien szerint az ír történelem legnagyobb, legfontosabb eseménye volt, amikor 1973-ban beléptek az EU-ba, mert ez végre elindított olyan pozitív folyamatokat Írországban, melyekre évszázadok óta nem volt lehetőség. Pénteken délelőtt úgynevezett web-questet csináltunk. Csoportokban dolgoztunk és az ír történelem egy-egy időszakát dolgoztuk fel, majd készítettünk belőle kiselőadást. Egy másik tanár-csoporttal voltunk együtt a gépteremben, én egy lengyel kolléganővel, Dorotával a kinsale-i csatát dolgoztam fel, majd a Büntető törvényeket („Penal laws”). Kinsale-be elmentem a tanfolyam utolsó napjának délutánján (tehát egy héttel a történelmi web-quest után) és saját szememmel is megtekintettem a helyet (ld. a lenti diavetítést). I. Erzsébet uralkodásának vége felé, 1601-ben, az ír sziget angol meghódításának utolsó lépcsője volt a kinsale-i csata. Ekkor az angolok Spanyolországgal is háborúztak, és az írek eközben egész szép sikereket értek el annak megakadályozásában, hogy az angolok végleg és teljesen birtokba vehessék a szigetüket. Szövetkeztek a spanyolokkal, akik segítették őket az angolok elleni lázadásban, azt remélve, hogy legyőzhetik örök tengeri ellenfelüket. Hát ez nem sikerült. A spanyolok bevették magukat Kinsale városába, amit az angolok ostrom alá vettek és a tengertől is elzártak. A segítségükre északról érkező ír sereg nem kapott segítséget a déli ír törzsektől, majd nem tudott egyesülni a spanyol hadakkal sem és a teljes sereget lemészárolták az angolok. A spanyolok elvonultak, az írek gyakorlatilag megsemmisültek a két nagyhatalom viaskodásában. Ezzel befellegzett az ír ellenállásnak, a sziget gyakorlatilag teljesen angol kézre került. Ezt követően az ír bárók, katonai vezetők elmenekültek az országból, a sziget ír vezetők nélkül marad, a hanyatlás felgyorsult. Az akkori vár helyén néhány évvel később épült a Charles Fort, amit megnéztem én is. Hatalmas, csillag alakú erőd. A városból kb 45 perc gyaloglással értem oda, legalább egy órát mászkáltam benne, majd újabb háromnegyed óra alatt visszabaktattam a városba. Visszaérkezésemkor láttam egy ír hadihajót elhagyni az öblöt. Nagyon szép délután volt, íme néhány kép. Visszatérve a webquest feladathoz, a másik témánk a Büntető törvények voltak, amit 1695-ben vezettek be. Lényegük az volt, katolikusok (azaz az írek, szemben a protestáns angolokkal) nem birtokolhattak földet, nem viselhettek hivatalt, nem kaphattak munkát a városokban, nem gyakorolhatták vallásukat, nem taníttathatták a gyermekeiket, stb. A többi csoporthoz hasonlóan mi is előadtuk, amit összeszedtünk a témáinkról. Délután aztán Damiennel indultunk történelmi sétára Cobh-ba (kouv), ami Cork tengeri kikötője. Vonattal jutottunk el a városka kikötőjébe, ahonnan a nagy éhínség idején (1845-52) és az azt követő időszakban milliók hajóztak ki és emigráltak. A kivándorlók emlékét őrzi több emlékmű is, Cobh kikötőjében a leghíresebb Annie Moore és két öccsének szobra. Bementünk az örökségközpontba, ahol mindenféle elsüllyedt és el nem süllyedt hajóról kaptunk információt, hiszen Cobh volt az utolsó kikötő az Amerika felé vezető úton. Itt adták fel a Titanic utasai is utolsó leveleiket (1912) – a postaláda ma is megvan, hát én is itt adtam fel az otthoniaknak a képeslapokat. Az itt megfordult híres hajókon utazó emberekkel pedig egy játék keretében ismerkedtünk meg közelebbről. Belépéskor ugyanis mindenki kapott egy jegy-másolatot és azt a személyt meg kellett keresnie a kiállításon, akinek a nevére a jegy szólt. Én egy amerikai hölgy, Grace Chafee Carroll jegyét kaptam, aki a Lusitanián utazott 1913-ban, hogy Írországban töltse szabadságát és sok fényképet készített, melyek ma fontos kordokumentumok. Később aztán a Lusitaniát 1915-ben a németek itt a közelben, Kinsale-nél süllyesztették el a németek. A mentést végző hajók a túlélőket Cobh kikötőjébe szállították be. Még sok más érdekes információt is meg lehet tudni a kiállításon, például ki lehet próbálni a morzézást. (ld. kép) Hát nem könnyű! Egyáltalán ritmusra nyomni a jeladó gombot, pláne kellő gyorsasággal … hát amit én nyomtam, azt nem nagyon tudta volna senki értelmezni. Cobh-i sétánk során megnéztük a tengerészek házaiból álló meredek utcát, majd a katedrálist is, végül beugrottunk egy helyi bárba, ahol fájós torkomra és gyengélkedő hangszálaimra való tekintettel ittam egy „hot whiskey”-t.
Cobh-ból Marc, Kasia és én már nem mentünk vissza Corkba, hanem kalandra fel! – elindultunk autóval teljesíteni egy feladatot a bakancslistámon – erről majd a következő részben.
0 Comments
7/26/2016 0 Comments Cork Blog - 2.rész: Kezdetben vala Angela ... aztán Damien ... aztán valahogy egy kocsmában kötöttünk ki …Kezdetben … ismerkedés volt. Naná, mi más, az első napot azzal kezdtük, hogy mindenki bemutatkozott. Nagyjából belőttük, ki mennyire tud angolul – sajnos mindig van olyan résztvevő, akiről fogalmam sincs, hogy lehet angoltanár, ha nem igazán tudja a nyelvet … de legalább igyekszik. Aztán van, aki viszont valahogy csak be van ijedve, ha nála jobban tudóval van együtt, ezért hajlamos belezavarodni a mondandójába … de legalább ő is igyekszik. Aztán van olyan, aki jól tud és ebből kifolyólag lenézi azt/azokat, akik kevésbé, és nem nagyon akar velük beszélgetni … na ő nem nagyon igyekszik, viszont annál inkább előadja magát. Énvelem akart beszélgetni, bekerültem az „elitbe” nála, vegyem ezt megtiszteltetésnek? És ugyanakkor ne beszélgessek én se a többiekkel? Hát, néha nehéz mit kezdeni az ilyen elitista emberekkel… Angela, a tanárunk, mindenkit a helyén tudott kezelni, akinek arra volt szüksége, hogy biztatást kapjon ahhoz, hogy folyékonyan tudja mondani a mondandóját, az megkapta, akinek a feladatok megértéséhez is segítség kellett, arra ilyen szempontból is odafigyelt, szóval mindenki megkapta, ami neki jár. A nyelvi fejlesztés tartalom-alapú volt. Nagyon kevés tisztán nyelvtani feladat volt, vagy tisztán szókincsfejlesztés vagy más, úgynevezett nyelvoktatás. Az ír kulturális ismereteken keresztül kaptuk a nyelvi „inputot” is. Kezdtük egy kvízzel az ír kultúrával kapcsolatban, hát voltak érdekes kérdések, pl. hogy kik a legfontosabb pártok az országban, hogy mondják a miniszterelnököt írül, meg hasonlók. Hát sajnos kiderült, hogy nem sokat tudunk az országról, ahova jöttünk. 25 kérdésből 5-re tudtam csak helyesen válaszolni, néhányra részben, főleg azokra, ahol volt miből kiválasztani a helyes választ (néha bejött a tippem). Szóval volt mit megbeszélni. Megtudtam, például, hogy az. N.C.T. rövidítés nem a National Council for Triangles (Nemzeti Háromszög Tanács – kínomban ez volt a tippem) rövidítése, hanem a National Car Test-é – a „nemzetit” eltaláltam. Ezután három csoportra osztott minket és kiküldött a város három különböző részét felfedezni egy feladatlappal. Kasia és Marc volt az én csoportomban és főleg az egyetemmel kapcsolatos információkat kellett begyűjtenünk. Megtudtam például, hogy a formális logika atyja, George Boole itt volt matematika professzor. Az egyetemi könyvtár ma az ő nevét viseli. Aki viszont átmegy az udvaron és nem kerüli meg a füves részt, az számítson rá, hogy megbukik a következő vizsgán! :) Az egyetem épületének egyik folyosóján pedig úgynevezett Ogam-kövek vannak kiállítva, melyeken rovásírás-szerű bevésések vannak. Ezek az ősi kelta írásjelek, és a kövek valószínűleg a területek tulajdonosának nevét voltak hivatottak viselni. Na persze a „kincskeresés” után egy kocsmában kötöttünk ki, ahol meg is ebédeltünk és jót dumáltunk. Őszintén szólva ekkor már jobban érdekelt minket a csevegés az élet mindenféle dolgáról, mint a másnapi prezentáció megbeszélése. Délután Kasiával elbuszoztunk a közeli Blarney faluba, ahol megnéztük a vár romjait, a híres Blarney-követ azonban nem csókoltuk meg. A legenda szerint, aki megcsókolja, azt ékesszóló lesz. Churchill megcsókolta, de nem tudom ezért volt-e olyan jó szónok. Viszont ír helybéliek azt mondják, hogy az írek lepisálják a követ. Na ezt se nagyon hiszem el, de őszintén szólva többezer ember csókol rá mindenféle bacit naponta – kösz nem, elég jó dumás vagyok így is.
Este a „Spailpin Fanac” nevű kocsmában bandáztak a nyelviskola diákjai, ahol élő zene is volt, ír népzenét játszottak. Megkóstoltam a „Stag Bán” (Fehér szarvasbika) nevű fehér sört, ami nagyon finom volt, és megismerkedtem mindenféle nemzetiségű diákkal. Másnap a tanteremben újra összejöttünk és minden csoport előadta, mit fedezett fel előző nap a városról. Megtudtuk a többiektől például, hogy Cork ír neve Corcaigh, és azt is, hogy van elég híres dal, ami a városról szól, az „On the Banks of My Own Lovely Lee”, a folyó ugyanis, amire város épült, a Lee. Két ágra válik szét, az északi és a déli csatornára, köztük a belváros magába foglaló szigettel, majd később a két ág újra egyesül és úgy ömlik a tengerbe. A dal: Ezután az ír irodalommal ismerkedtünk meg. Felírtam pár jó könyvet magamnak, majd néhányat be is szereztem egy antikváriumban potom pénzért a következő napokban. Délután Damien tartott nekünk előadást az ír közoktatási rendszerről, amit mindjárt meg is kritizált rendesen. Viszont egy nagyon fontos dolgot kiemelt és szerintem ez tök jó dolog: az úgynevezett „transition year” (átmeneti év). Ez azt jelenti, hogy a diákoknak egy tanévben van lehetőségük dolgozni néhány hónapig, amikor kipróbálhatják magukat, belenézhetnek különböző munkakörökbe és az sokat segít nekik a pályaválasztásban és szereznek a való élettel kapcsolatos tapasztalatokat. Szerdán az ír étkezési szokások volt a téma. Na itt volt konkrét szókincsfejlesztés: mindenféle ennivaló. Számomra például tök ismeretlenek azok a tengeri herkentyűk, amiket ők természetes módon ismernek és fogyasztanak. Nagyon jó feladattípusokat hozott Angela: csoportosítás, párosítás: az étel elkészítésével kapcsolatos igét a főnévvel, sorbarendezés: recept utasításai, idiómák szavainak csereberélése, illetve párosítása jelentésükkel, „rush race”: étlaphoz kapcsolódó kérdésekkel, hallás utáni értés: a tökéletes ír kávé elkészítéséről szóló video alapján. Élveztük ezt a délelőttöt. A téma megkoronázása, mondhatnám úgy is, hogy a „puding próbája” pedig ezután következett: ír ételkóstolás. De ne kis falatkákra gondoljunk, hanem egy komplett és bőséges ebédre, ami állt először egy füstölt lazac salátából, marhapörköltből, majd almás morzsasütiből sodóval. Hát az a marhapörkölt, az nagyon finom volt! Nyami, most is összefut a nyál a számban. A többi is igen ízlett egyébként. Ebéd közben beszélgettünk és Damientől megtudtuk, hogy az írek mit mondanak „nem” helyett: „I will, yeah.” (Ez kb. a „jaj, ne, muszáj?”-nak felel meg, csak pozitív.) Hát igaz, ami igaz, nagyon segítőkészek és barátságosak az írek, megszerettük őket. Délután Damiennel elmentünk a városi múzeumba és még pár helyet megmutatott nekünk a városban. Hatalmas tudásanyag birtokában, csak úgy ömlött belőle a sok érdekesebbnél érdekesebb információ, ráadásul még vicces is volt az öreg, nagyon megszerettük. Este a kimentünk a tó (Lough) partjára, ahol Ceili volt, azaz hagyományos ír táncház. hihetetlen, de kb. 70-80 évesek voltak a bácsikák, nénikék, akik tanították a tömeget és természetesen élő zenére ment az egész. Számomra mindig kaotikus az ilyesmi, mert a lépések mini-koreográfiát alkotnak, amibe jól bele lehet keveredni ezért a tömeg egy idő után csak össze-vissza ugrabugrál. De azért jó volt. Utána Kasia, Eneko és én elmentünk egy kocsmába, ahová szintén élő zene volt hirdetve, de mint kiderült, a program aznap este elmaradt. Kasia azonnal el akart menni, de mondtam neki, hogy itt helyiekkel beszélgethetünk, hát maradtunk. És úgy is lett – és mi lettünk a műsor aznap este, de a részleteket inkább nem fedem fel. A lényeg, hogy jól éreztük magunkat hajnalig … A tanfolyam végénél akarom kezdeni beszámolómat, mert egy nagyon fontos dolgot szeretnék kiemelni: ez a kurzus minden szempontból nagyon jó volt! Több külföldi továbbképzésen vettem már részt és mind közül ez volt a legjobb. És mitől volt annyira jó? Hát elsősorban attól, hogy olyan emberek tanítottak minket, illetve intézték az ügyeinket, akik egyrészt profin végezték dolgukat (sajnos ez nem minden tanfolyamon volt így), másrészt azt az emberi pluszt is beletették, amitől úgy éreztük, tényleg fontosak vagyunk (és MI vagyunk fontosak, nemcsak a tanfolyami díj, amit befizettünk. Na szóval, hol is történt ez a csoda? Hát Corkban, Írországban, a Cork English World nevű nyelviskolában. Általános és üzleti angolt is tanítanak, valamint tartanak tanártovábbképzéseket is, mint a mienk volt „English Language Training and Irish Culture” címmel. A részleteket majd a további blogbejegyzésekben fogom elmondani, most csak nagy vonalakban szeretném ismertetni a tanfolyamot. A tanfolyam fő tanára Anglela Keonahe volt, aki az ír kulturális témák feldolgozása közben fejlesztette nyelvtudásunkat jól felépített óráin. Minden reggel egy kis bemelegítő csevegéssel kezdtünk, mindenki elmondta, miket csinált tapasztalt, milyen nyelvi kérdése van, stb. és ezeket megbeszéltük. Utána következett a tananyag, aminek mindig volt egy jól kitalált bevezetése, majd változatos feladattípusok segítségével ismerkedtünk meg az aznapra kitűzött tananyaggal. Volt egyéni és pármunka, csoportos megbeszélés, párosítás, csoportosítás, feladatlap kitöltés, fantázia elengedéses kreatívkodás, találgatás, fogadás kisebb és nagyobb tételben (és bebukás – persze csak virtuálisan), minden készség fejlesztése terítékre került. Nyilván átgondolt és többször kipróbált módszerek és technikák ezek, mégis azt éreztük, direkt nekünk voltak szánva, mert annyira személyes volt a hangnem. Azt gondolom Angelától sokat tanultam tanárként. Délutánonként illetve egy szombati napon Damien O’Connor volt az idegenvezetőnk illetve tanárunk. Különböző témákról tartott előadást bent a nyelviskolában, illetve vitt el minket városnézésre, tanulmányútra. Egy alakalommal Elaine Sharkey is beszállt egy előadás erejéig az Észak-Írországgal kapcsolatos témában. Hozzá kell fűznöm az egészhez, hogy más tanfolyamokkal ellentétben ez a kurzus tartalmazott olyan elemeket eleve, amikért máshol külön fizettetnek, pl. tanulmányút, belépők, sőt! Sőt egy ebédre is meghívtak minket bőséges ír kajával, hiszen hát tananyag volt az ír étkezés – milyen jó ötlet, nyilván az étterem számára egy kis marketing fogás is ez, úgyhogy ők is jól jártak, szóval gondolom, megszponzorálták ezt a dolgot. És még egy „sőt” van: az operaház egy produkció főpróbáján való részvételt ajánlott fel a nyelviskolának, szóval hm, nem semmi (az előadásról majd később). Szóval az a 675 euró, amibe a tanfolyam került, igazán jó helyre ment. Az ilyen tartalmas kurzusért nem kár a pénz. Mindenkinek ajánlom a nyelviskolát, aki angolt szeretne tanulni, vagy tanártovábbképzésre menne. Honlapjuk: http://www.cew.ie És még egy fontos dolog a tanfolyammal kapcsolatban: a résztvevők. A képen szereplő hét ember volt egy csoportban – ideális csoportlétszám olyan szempontból, hogy mindenki tudott mindenkivel beszélgetni, megismerni egymást. Három lengyel kolléganő volt köztük: Agata, Ana és Kasia. Közülük a legtöbbet Kasiával „bandáztam”, mert valahogy sok mindenben hasonlóak vagyunk, de aztán kiderültek a különbözőségek is! :D Agatával is viszonylag sokszor beszélgettem, hiszen egy apartmanban volt a szállásunk, úgyhogy sok alkalom is volt erre, akár reggeli közben is. A csapatban volt egy német, Marc, aki autóval érkezett és hozta magával a motorját, a kempingágyát, elegendő élelmet és vizet arra az esetre, ha kitörne a harmadik világháború, stb. És még mit hozott magával Írországba? Egy láda sört és egy üveg whisky-t!!! :D Kérdeztem is hogy nem hozott-e esetleg még vizet a tengerbe? Egyébként igen jó fej volt és nagyon jól beszélt angolul, ő volt a „bandánk” harmadik tagja. Hogy mit is jelentett ez a „bandázás”, azt hiszitek sejtitek már, de higgyétek el érdemes lesz a későbbieket is elolvasni, mert bizony nem mindennapi események vezettek a „banda” összekovácsolódásához. A csoport többi tagjai közül Eneko baszk - na ő is igen jó fej volt, vele is bandáztunk párszor. Paul volt a legidősebb köztünk, Hollandiából, akinek az angoltanítás olyannyira hobbija, hogy nyugdíjba mehetne már, de inkább tanít. Ő volt egyébként az egyetlen, aki nem Erasmus+ pályázat segítségével jött erre a tanfolyamra – ez is mutatja, mennyire fontos neki a hobbija. Ja, ha már Erasmus+ (https://ec.europa.eu/programmes/erasmus-plus/node_en) szóba jött. Igen, ez az ösztöndíj pályázat adta meg azt a lökést (és persze a pénzt), ami lehetővé tette, hogy valóban el is jussak a tanfolyamra, hiszen kis tanári fizetésemből erre soha nem jutott volna. Úgy gondolom, mindenkinek ki kellene használni az Európai Uniós lehetőségeket, amennyire csak lehet, hiszen azért vannak. Egy nyelvtanár számára különösen fontos, hogy célnyelvi környezetben fejlessze saját nyelvtudását, hiszen mi vagyunk a minták a diákjaink számára, tőlünk fognak tanulni, fontos, hogy a legjobbat nyújtsuk. Arról nem is beszélve, hogy a tanfolyam tanáraitól és résztvevő kollégáktól nagyon sok módszertani dolgot tanulhatunk, melyek megkönnyítik a dolgunkat, segítik a diákok motiváltságának növelését, módszertanilag fejleszt minket (a konkrét tanultakról majd később). Hát, ahhoz képest, hogy a végén akartam kezdeni, eléggé visszakanyarodtam az elejére. De ha már itt vagyunk, egy-két szó a pályázásról: az iskolánk pályázott, tehát fel kellett mérni, kik azok a kollégák, akik egyáltalán szeretnének bekapcsolódni a pályázatba, szeretnének külföldi továbbképzésen részt venni. A pályázati anyag összeállításában mindenki részt vett, a különböző részeket, ki-ki elvállalta, hogy mit tud és fog megírni, egy embernek pedig össze kellet mindezt fogni: ő Nagy Marietta kolléganőm volt. Ő intézte a pénzügyeket is és a hivatalos futkorászást aláírások után, stb. Aki még soha nem pályázott, valószínű, hogy először megijed, hogy mekkora pályázati anyagot kell összeállítani, mi mindenre kell válaszolni, mennyi aláírást kell begyűjteni, de nekik csak azt mondhatom, bele kell vágni, meg kell próbálni, ha egyszer sikerül, utána már könnyebb lesz legközelebb. Időben el kell kezdeni és ha lehet team-munkában megírni, egymást segítve. Vannak olyan kérdések, melyekre nem baj, ha valami nagyon hasonlót válaszolunk, mint egy-két évvel korábban, szóval jó ha elmentjük a „rizsát”. Az Erasmus+ pályázati lehetőségekről ezen a honlapon lehet tájékozódni: http://www.tka.hu/palyazatok/243/kozoktatasi-intezmenyek-munkatarsainak-mobilitasa Természetesen a Tempus közalapítvány, a nemzeti iroda is segít, ha kérdésünk van. Ők egyébként néha tartanak képzéseket is a pályázással kapcsolatban, érdemes az iskolából egy kollégát ráállítani erre a témára, aki nemcsak a továbbképzésekkel foglalkozik, hanem akár iskolai szintű nemzetközi együttműködéseket, projekteket is tud majd szervezni.
Na akkor megvolt a vége, meg az eleje, jöhet a többi: lásd a következő blogbejegyzéseket! |
Lepold Ágnes blogja
Ebben a blogban személyes élményeimet osztom meg az olvasókkal. Kirándulások, élmények, szabadidő, stb. Archives
August 2018
CategoriesAll Blog Comenius Család Iskola Kirándulás Kirándulás New Trip |