2017. 07. 16. vasárnap Odaérni Máltára simán ment, transzfer is volt. Hurrá! Saint Paul’s Bay (Szent Pál-öböl) nevű városkában vagyok, egy aranyos néninél lakom, aki 6 embernek ad szállást, kettesével, pici szobákban vagyunk. Megérkezésemkor nem volt éppen itt a szobatársam, aki egyébként lengyel – lottóznom kellene, mert ezt előre kitaláltam. Kipakoltam, kicsit lepihentem, ettem, majd különböző állatokkal találkoztam, illetve nem találkoztam itt, Máltán. Először is egy nagy rovarra lettem figyelmes, ami a falon, a polc teteje felé trónolt, nem tudtam, mi lehet. Szóltam a háziaknak – éppen a házinéni testvére és annak felesége is itt volt -, de mire odajöttek, a kis rohadék eltűnt. Ahogy elmondtam nekik, hogy nézett ki, megállapították, hogy valószínűleg csótány … Nem nagyon izgatták magukat miatta – vannak, ja meg gyíkok is be szoktak jönni a házba. Köszi, most megnyugodtam… Hamarosan icipici hangyák is átvizsgálták a hátizsákomat – lehet, hogy pár morzsát találtak az úti elemózsiámból, bár a kajámat a csótány megjelenése után elzártam dobozban vagy a konyhában. Még elég rendesen sütött a nap, kimentem a strandra, ami kb. 300 méterre van. A víz szokatlanul meleg volt, elég sokan fürödtek is benne. Viszont maga a strand nem valami jó, mert nagyon közel volt az autókhoz és állandóan kipufogógázt kellett szagolnunk, ehhez még hozzáadódtak a sok kis motorcsónak meg kishajó kipufogógázai. Állatos élményem itt is volt, mert itt meg egy nagy, nyolckarú polipot fogtak ki apukájuk segítségével gyerekek a vízből. Még sose láttam élőt, eléggé félelmetes is volt. Miután többször kifogták, majd visszamászott a vízbe, az egyik gyerek megfogta egy nagy kampóval és kiabálva vitte mutatni a kávézó felé, nagy derültséget keltve. Aztán anyukája előjött és visszadobatta velük a tengerbe – szegény már eléggé meg volt viselve, de utána még sokáig nagy szenzáció volt a gyerekek körében. Este finom vacsorát kaptunk, majd elmentem sétálni a part mentén. Elég sokat mentem, mert itt tulajdonképpen egybeépültek a szomszédos települések. Végig, több helyen is strandok, kikötők, éttermek, hotelek. A Bugibba térig mentem el, talán erre lehetne azt mondani, hogy a központja ennek a nyaralóhelynek. Útközben láttam egy csomó hirdetést hajóutakról és egy fickó le is szólított, akivel jót beszélgettem, elmondta ő merre viszi ki a kirándulókat. El is határoztam, hogy majd szombaton benevezek az egyik túrájára. Megkérdeztem azt is tőle, szoktak-e delfineket látni, mert hogy én azt nagyon szeretnék. Azt mondta, hogy persze, mindenki hirdeti, hogy delfinek meg minden és a képeslapokon is mindenhol látni őket, de valójában nincsenek. Ő kb. 3 évvel ezelőtt látott delfineket, pedig hajós! Hát erről az állati tervemről egyelőre le kell mondanom, úgy tűnik. Kérdezi tőlem: látsz sirályokat? És tényleg nem. Szinte halott ez a tenger, mondja, nincsenek benne halak, se delfinnek, se sirálynak. Lehalászták, beszennyezték… Galambok, verebek, na azok vannak …. Be is van piszkítva sok hely. Az utcán futkosó kis gyíkoktól nem félek, de vannak, tényleg. Ja meg szúnyogok este… Meg ahogy bandukoltam hazafelé, ott futkostak a csótányok az utcán … Pfuj… Hát ez a szomorú helyzet. Majd elmegyek a nemzeti akváriumba halakat nézni … (Amikor ezt írtam, még nem tudtam, milyen állati folytatás lesz. Kedden tényleg elmentünk a nemzeti akváriumba, ami nagy élmény volt - részletek egy későbbi posztban. A csótányt pedig kinyírtuk szerda hajnalban - Hála az égnek! 2017.07.17. hétfő Első napom az iskolában Este kisütöttük a szobatársammal, hogy abból a 23 oldalas tájékoztatóból, amit a nyelviskola küldött, mi az, ami hétfőre nagyon fontos. Reggel összepakoltunk és házinénink útbaigazítása alapján elindultunk. Elég jól odataláltunk, csak a legvégén, a kicsi utcácskákban kellett megkérdeznünk valakit. Belépésünkkor Monika megkapta a diákigazolványát, én nem, így aztán elirányítottak fotóra, a többit majd intézik, mondták. Továbbá a nevemet se találtam meg a listán, szóval csak mentem a szobatársam után, bár én csak egyhetes kurzusra jöttem, de a téma ugyanaz. Az irodában nem tudtak sokat segíteni, csak a tanáromat keresték meg nekem, hogy őt kövessem, Douglast. Szóval Creative Methodology (https://www.alphaschoolmalta.com/799.html ). A csoportban 13-an vagyunk, 2 lengyel, 10 német és én. egy nagyon picike szobában kezdtünk, de aztán inkább a tetőterasz fedett részén kerestünk helyet magunknak. Bemutatkozós játékokat játszottunk, majd a saját tanítási tapasztalatunkat osztottuk meg a többiekkel. Ezután, már a tetőn, néhány modern angol kifejezéssel, szóval ismerkedtünk meg, majd vitatkozós, beszélgetős feladatokat csináltunk. Kiderült, hogy közben a csoport egyik német tagja, Sara, szintén érdeklődött hajóutakkal kapcsolatban, és azt ajánlotta, hogy a héten valamelyik nap az egész csoport együtt menjen el egy útra. Nagyon örültem neki, a csoport többi tagja is egyetértett, Sara felhatalmazást kapott a megszervezésre. A nap végén, a jelenléti ív aláírásakor derült ki, hogy miért nem találtam magam a listán: mert a második keresztnevemet hitték vezetéknévnek, ezért BOGLARKA Agnes Lepold-ként szerepeltem, ezért hiába is kerestem volna magamat az L-betűnél. Szerencsére nem kaptunk házi feladatot – remélem, ez a hét további részében is így lesz, mert így sok idő van délután kihasználni a jó időt, körülnézni, stb. El is határoztam, hogy elbuszozok arra a strandra, amit ajánlottak, a Golden Bay (Arany-öböl) nevű helyre, ami a szigetnek tulajdonképpen az ellentétes oldalán van a szigetnek. Jó kis strand tényleg. Nincs kipufogóbűz, finom homok van - állítólag a Közel-Keletről hozták, szóval nem természetes, de legalább szép -, nem mélyül túl hirtelen, úgyhogy gyerekeknek is kiváló. Busszal egyébként könnyen megközelíthető, Tuffieha nevű helyen kell leszállni, én a 223-assal mentem, annak ez pont a végállomása, és ugyanonnan kanyarodik visszafelé is. A térképen látszik, hogy mindent máltai nyelven írnal ki, úgyhogy erre az utazónak figyelnie kell. A Szent Pál-öböl neve például San Pawl il-Bahar. Arról nevezetes, hogy ebben az öbölben, egy kis szigeten szenvedett hajótörést Szent Pál apostol. A hajóroncsok ereklyéit áthozták a szigetre, egy kis templomban őrzik, majd valamelyik nap, remélem, be tudok menni.
0 Comments
7/17/2017 1 Comment Málta Blog/1 - Ahogy Móricka elképzeli ... - 2017. július 16 előtt - KAVARÁS a köbön!Saint Paul's Bay, Málta Erasmus+ KA1 pályázattal kerültem ide. Miután tavaly két hetet töltöttem a ködös, esős Írországban, ahol az előtte egyhetes horvátországi nyaraláson szerzett szép színem is jócskán elhalványult, amikor szinte bárhol máshol szép, nyárias, jó idő volt, úgy döntöttem, megérdemlek egy kis kompenzációt és Máltát jelöltem ki úticélnak. Hogy el is jutottam ide, az szinte csoda, azok után mennyi kavarás volt. Először is, mindig tök nagy csúszással derül ki, hogy nyert-e a pályázat, és hát az ember addig nem foglal repülőjeget, amíg nem tudja, hogy megvan-e rá a pénz. Akkor gyorsan összeszedtem a gondolataimat, mit is kell csinálni:
A pályázatban megjelölt kurzusom nem indult el, mert nem volt elegendő jelentkező. Ez kb. három hónappal az utazás előtt derült ki, így nagyon gyorsan keresnem kellett egy hasonló kurzust, lehetőleg ugyanannál az iskolánál, vagy legalábbis Máltán, mert a pályázatban meg kellett indokolni, miért ezt a típusú kurzust választottam – tök más nem lehet. Az eredeti sulinál csak olyan kurzusok lettek volna, mik vagy kéthetesek, vagy A2-B1 nyelvtudás volt a feltétel – na ezt utálom. Hogy lehet egy angoltanárnak alacsonyabb a nyelvi készségszintje, mint B2? Hogyan tanít akkor? És hogyan érti meg a módszertani magyarázatokat egy ilyen kurzuson? Ezt sose értettem, és volt már tapasztalatom ilyen kurzust illetően, szóval szóba se jöhet nálam. Persze a kurzus időpontja sem mindegy. Nyaralás, egy csomó nyári program már le volt fixálva, iskolaidő kizárva. Aj-jaj. Aztán végül nagy nehezen mégis csak sikerült az Alpha School of English nevű nyelviskola Creative Methodolody című kurzusára bejelentkezni. Ez a kavarc eltartott vagy egy hétig, de végül 1-es pont: pipa. Akkor nézzük a repülőjegyet! Nem egyszerű ez már májusban, hiszen minden nyaraló igyekszik foglalni. Jól felmentek az árak, az ösztöndíj utazásra fordítható része biztosan nem elég. Brrrrrrrrlllllllllllll. Odafelé még hagyján - Bécs-Málta 10.40-es indulással kétórás út -, de visszafelé egyszerűen vagy K… drága jegyet tudtam volna venni, vagy átszállás, vagy letelepszem Máltán … Ennél jobb nem volt: indulás reggel 7-kor Máltáról (azaz 5-kor kint kéne lenni a reptéren), érkezés Düsseldorfba, ahol várok 3 és fél órát (!) majd repülés Bécsbe, érkezés délután teljesen kifasírozva. Megvettem, 2. pont pipa. Na, az ösztöndíjhoz hozzájutni megint nem volt egyszerű… Sajnos a szerződést olyan kutyafuttában írtam alá, hogy nem néztem meg az adataimat. A tavalyi eurós devizaszámlámat ugyanis időközben megszüntettem, de a szerződésen még az szerepelt – de meg se néztem. Közben nyitottam egy új számlát, szóval először is újra kellett csinálni a szerződést. Még egy hiba becsúszott, az IBAN kód is rosszul lett beírva, már az új szerződésbe, de persze, ezt sem néztem meg és úgy maradt. Innentől kezdve bonyolódott az utalás. A KLIK utalta egy nem létező számlaszámra, visszajött nekik párnap múlva, felhívták az iskolát, mondtuk, hogy új szerződés és új számlaszám van, oké, arra utalták, persze azt is visszadobta a rendszer. Végül bevittem a suliba azt a papírt, amit a bankban adtak, amikor megnyitottam a számlát és akkor derült ki, hogy az IBA kód eleje nem stimmel. Na akkor utalás újra és végre sikerült. Mindez legalább egy hétig, ha nem kettőig tartott. Tanulság: az összes adatot nagyon alaposan át kell vizsgálni, mielőtt a szerződés aláírásra kerül. Na szóval nagy nehezen megjött a pénz. Hurrá! Hurrá! És még egyszer HURRÁ! Közben a nyelviskola is elküldte a számlát. Az összeget tehát már tudtam, de elkerülte e figyelmemet, hogy nincs megadva számlaszám, ahova utalni kellene. Megnyitom az e-bankot, beírom a kedvezményezettet, az összeget, IBAN szám meg sehol. Na nézzük csak azt a számlát. Kiderült, hogy egy Flywire nevű online felületen keresztül akarják az átutalást lebonyolítani, mert az állítólag olcsóbb, nem számítanak fel díjakat. Na persze … Eleve az árfolyam, amivel dolgoznak pl. a forint-euro átváltásnál sokkal kedvezőtlenebb, mint itthon. Plusz miután kijelölted az átutalást , a saját bankodhoz mégiscsak vagy besétálsz vagy bejelentkezel e-bankon és elindítod az utalást – ennek pedig biztosan van valamiféle díja, ha más nem, az e-bankos SMS szolgáltatás miatt. Persze nekem van euro devizaszámlám, majd arról könnyebb lesz! meg ahogy Móricka elképzeli… Nem eurós országban levő euro devizaszáláról utalásnál plusz 26 eurót számol fel a Flywire! Elmennek a büdös …-ba! A bankom meg csak kb. 5-10 eurót számol fel, megnéztem a honlapjukon. Megírtam a nyelviskolának, hogy ezen a felületen keresztül nem fogok tudni fizetni és kész, adják meg az IBAN számot és a BIC kódot. Úgy is lett, elindítottam az utalást és reménykedtem, hogy minden rendben lesz, mert ez már csak egy-két nappal a horvátországi nyaralás előtt volt, szóval ha nem jön össze, akkor tényleg bajban leszek. A többi pénzt majdnem teljes egészében kivettem az euro számláról készpénzben. Elvileg 3. pont kipipálva. (Végül is rendben ment tényleg.) Közben amit lehetett, megcsináltam, kitöltöttem mindenféle kérdőívet, elküldtem a személyim másolatát, satöbbi. Majd szép nyugodtan, abban a hitben, hogy minden rendben, elmentem nyaralni Horvátországba, Ugljan-szigetre... Ott pedig nem volt stabil internet kapcsolat, ami volt azt is elfújta kedden egy vihar, pedig kellett volna. Egész héten próbáltak elérni telefonon, de persze a strandon voltunk, nem tudtam felvenni és az ismeretlen számot nem hívtam vissza, illetve amit igen, azt már nem vették fel. Így ehetett meg az, hogy szombaton este, miután hazaértünk Horvátországból, tudtam meg, hogy a reptéri transzfer miatt kerestek. Hogy melyik napon érkezem, azt megírtam már nekik korábban, csak a pontos időpontot és a járatszámot nem. Na, akkor visszahívtam a telefonszámokat megint, persze egyik se vette fel, de aztán végül az egyikről később visszahívtak. Megbeszéltük, azt ígérték valaki majd kimegy elém a reptérre. Közben megkötöttem az utasbiztosítást és megpróbáltam megtalálni az EU-s betegbiztosítási kártyámat, amit sajnos nem találtam sehol… 4-es pont majdnem teljes egészében kipipálva. Most már csak oda kell utazni és jól érezni magamat … 1/16/2017 0 Comments Tippek a felvételireHamarosan itt a középiskolai felvételi napja: január 21. (pont a névnapom)
A matematika felvételihez néhány tipp: Ha az átlagembert megkérdezzük, milyen étel-ital jut eszébe Írországról, bizonyára inkább italokat fog mondani: Guinness, Jameson, Baileys, esetleg még az ír kávé jut eszébe. Bár voltam már korábban Írországban, nekem se jutott volna eszembe sokkal több minden. Belfastban családnál laktam és bár nem panaszkodhattam a kajára, az ír étkek közül egyedül az Irish stew – birkagulyás – egy változatát kóstolhattam meg szállásadóm jóvoltából. Dublin elég soknemzetiségű is, én pedig annakidején örültem, hogy minél többet láthatok a városból, nem értem rá különösebben leülni enni. Az italokat jobban megismertem, hiszen jártam a Jameson és a Guinness gyárban Dublinban és a Bushmills lepárló üzemében is Észak-Írországban, voltam a dublini „The Brazen Head” nevű kocsmában, amit a legrégebbi ír kocsmaként tartanak számon, ittam ír kávét a „Temple Bar”-ban, stb. Azt azonban már akkor meg kellett állapítanom, hogy nekem a sörök közül a Smithwicks Red Ale ízlik a legjobban, ezt kerestem Corkban is. Nem mintha nem kóstoltam volna mást. Például a „Stag Bán” (fehér szarvasbika - lásd balra) nevű fehér sör is nagyon ízlett – kicsit virágillatúnak és ízűnek találtam, gondolom a magas komlótartalma miatt. Az tán a „The Franciscan Well” (ferences kút) nevű kocsma sörfőzdéjébe is ellátogattam, ahol kézműves söröket készítenek - legismertebb közülük a „Rebel Red” (forradalmi vörös). Szóval viszonylag jól ismert ír nedűkkel való ismerkedést már korábban kezdtem, de az étkek birodalmába csak itt, Corkban sikerült csak igazán belépnem. Cork sokkal „írebb” ebből a szempontból, mint Dublin. Egymást érik a jobbnál jobb éttermek a városban, érdemes a Tripadvisor segítségével rákeresni – és nem is túl drágák. Bár én eléldegéltem volna saját főztömön az apartmanban, illetve néha egy kis fish’n’chips-en, nagyon örültem neki, hogy a kurzus részeként az ír konyhával is közelebbről megismerkedtünk. Egy alapvető dolog: nem a zöldségek dominálnak, hanem a hús – egy olyan országban, ahol keveset süt a nap és sokat esik az eső, a paradicsom nem nagyon érzi jól magát, a fű viszont, amit a birkák, tehenek legelnek, nagyon is. Lehet, hogy ettől olyan finom a húsuk. Zöldségek tekintetében azért egy-két dolog feltűnt: krumpli van dögivel, és a gyökérzöldségek, répafélék még, ami jobban beépült az étkezési szokásokba. Na és persze tengeri herkentyűk és halak is bőven akadnak a tányéron. Ráadásul, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, nem birkából van a legtöbb Írországban, hanem marhából – ennek köszönhetően a tejipar nagyon pörög, finomak az ír tejtermékek. A vaj különösen emblematikus, Corkban van is egy Vaj múzeum és itt volt a világ „vaj tőzsdéje” is. Már a képzés 3. napján sor került a kaja témára. Szókincsbővítő feladatokkal kezdtünk: kategorizálás, párosítás, idiómák, stb., majd megismerkedtünk tipikus ír ételekkel – ekkor még csak elméletben, különböző feladattípusok használatán keresztül: sorbarendezés, „rush race” (információ gyűjtő gyorsasági verseny), szövegértési feladat video alapján. Aztán sor került a puding próbájára is, elvittek minket egy közeli étterembe a „The Flying Enterprise” szállodába, ahol megkóstoltattak velünk néhány ír ételt: lazac salátát, majd marhapörköltet – isteni volt! -, aztán morzsasütit. Na persze nem hagyhattam figyelmen kívül annak a taxisnak az ajánlásait sem, aki érkezésemkor a buszmegállótól elvitt a szállásig és elárasztott egy csomó információval az olcsó de jó kajáldákról, mint például Jackie Lennox’s Fish’n’Chips üzletéről, ami nem volt nagyon messze az iskolától, a Barrack Streeten mentünk fel, bőséges adagokat adnak és frissen sütik a halat és a krumplit is. Ide vissza is tértünk a csoporttársakkal – másodszor már Kasiát sem zavarta, hogy kézzel kell enni. A lunda-projekt alkalmával, a B&B-ben a reggeliről sem szeretnék megfeledkezni – hagyományos ír reggelit kaptunk, ami ellátott minket bőven energiával a napi kiránduláshoz. Az ír reggelit a bőség jellemzi: sült szalonna (vagy sonka), tojás, kolbász – inkább virsli kategória szerintem -, gomba, paradicsom (forrázott), véres hurka-szerű úgynevezett „black pudding”, és húsos „white pudding. Mellé ír szódás kenyér dukál, és persze elmaradhatatlan a híres ír vaj. Persze volt lekvár is odakészítve, joghurt, narancslé, lehetett pirítóst kérni és a teát ők is tejjel isszák. Nekem nagyon ízlett például a „black pudding”, az itthoni véreshurkát is szeretem de persze teljesen más a fűszerezése. Nagyon örültünk, hogy házigazdánk jóvoltából részünk lehetett ebben. Csak hát az a helyzet, hogy az eddig leírt kaják mind semmik ahhoz képest, amik most következnek. Például, amit a lunda-projekt alkalmával ettünk, amikor útba ejtettük az „An Seanachai” (A mesélő) nevű éttermet, ami Dungarvan-ben található. Odafelé menet, pénteken ilyeneket ettünk: tengeri halleves, ír gulyás, Guinness marhahús és finom desszertek, visszafelé pedig: gombaleves, sült csirkeszárnyak, horgászhal, burger. Ezek közül részletesebben azokról tudok beszámolni, amiket én rendeltem, bár egy-egy falatkát a többiből is megkóstoltam, és mind nagyon fincsi volt. Tengeri halleves - „Seafood chowder” – volt ebben mindenféle tengeri herkentyű, ami az ír tenger gyümölcse (polip és tintahal, amit nem nagyon szeretek, az nem): kagyló, hal darabkák, füstölt lazac. Nagyon kellemesen fűszerezett, tejszínnel habart, igen tartalmas leves volt, barna, ír szódás kenyérrel.
A kurzus utolsó napján, miután megkaptuk a bizonyítványainkat (ld. az első részt) és kirándultam Kinsale-be (ld. a 3. részt), búcsúvacsorára került sor Cork belvárosában. Mivel délelőtt még teljesen kialakulatlan volt az ötlet a csoporttársak fejében, csak annyit beszéltem meg velük, hogy majd találkozunk. Mikor visszaért a bus Kinsale-ből, már alig vártam, hogy egyek valamit, mert farkaséhes voltam a sok gyaloglás után. Az többiektől kapott sms szerint az Oliver Plunkett utcában, a Market Lane étteremben találtak nagy nehezen helyet – hát igen, péntek este nem könnyű dolog foglalás nélkül valahova beférni, pedig Corkban igazán nincs hiány éttermekből, kocsmákból. És hát, két hétig egy gramm bárányt sem ettem, úgyhogy itt volt az ideje, hogy megkóstoljam, a híres ír bárányhúst. (kép) Hát nem is tudom, milyen szavakat használjak annak leírására, amit ettem … - Bächer Iván, Krúdy Gyula, ó jöjjetek segítségemre! Ettem már korábban is bárányt, de az igaz, hogy ritkán és talán nem is a legfiatalabbat („That lamb must have been for a long time on the hill” – ahogy Angela nagynénje jellemezné.) Először el is gondolkodtam, melyik része az állatnak a „shoulder” aztán hiányos biológiai ismereteim ellenére is sikerült kitalálnom, hogy a lapocka. Namost a képen csak valami zöld látszik – az természetesen a köret: valami vízihínár szerűség, meg nem mondom mi az, nem vagyok botanikus, de nagyon kellemes, fűszeres íze volt és zöldborsós árpagyöngy rizottó. Mindez alatt, elrejtve, mintegy titkolva egy igen fiatal bárány porhanyósra sütött lapockája volt, szendén, szerényen, semmi extra fűszerrel, steak-szerűen elkészítve. A villával szinte szét lehetett szedni, olyan gyönyörű volt, belül puha és rózsaszínű, kívül aranybarnára sütve. Hát, megmondom őszintén, kész voltam – és nem csak én, a többiek is, akik ezt kértek. Akik mást kértek, szívesen adtak belőle egy villányi kóstolót, de nekem nem kellett, csak ez – kár lett volna más ízeket belekeverni, annyira harmonikus volt. Valami desszertet is ettem, ami szintén kiváló volt de már nem is emlékszem – memóriámból kitörölte a mindent betöltő báránylapocka. Ó, „Agnus Dei” - a bárány, az áldozati bárány, az Istennek tetsző áldozat, ezek jutnak eszembe, mert annyira nemes és fennséges volt (és bocsánat a szóhasználatért, a vallástól kölcsönkért kifejezésért, idézőjelbe is tettem). A búcsúvacsi után még benéztünk egy kocsmába, ahol a földszinten és az emeleten is más élő zenekar játszott. Szóval „bandáztunk” – és nem először a két hétben. Legyen az kedd vagy bármilyen nap, olyan nincs, hogy ne lehetne találni valahol élő zenét Corkban, szóval a bandázásnak lehetetlen, hogy olyan akadálya legyen, hogy nincs hova menni bulizni. És ez csak egy 120 ezres város!
8/12/2016 0 Comments Cork blog - 4. rész: Egy pipa a bakancslistán, és hogy mit számolok birkák helyett elalvás előttVan egy igazi underground-os tengeri lény, amit már régóta szerettem volna látni. Egy elem a bakancslistán, ami eddig makacsul ellenállt a megvalósulásnak. Hogy lehet egy lény egyszerre undregroundos és tengeri? Egyáltalán mitől undergroundos? Hát ez egy nagyon cuki lény. Aki ismer, tudja, melyik lény/állatcsoport a kedvencem, tehát sejti, hogy ez a fura lény nem lehet más, mint egy madár! A nyílt tengeren szeret halászni, különösen az Atlanti-Óceánon – ettől tengeri. Hogy mitől undergroundos, hamarosan kiderül. Évek óta (lassan két évtizede) álmom, hogy lássak lundát. Aki nem tudja, mi az, annak annyit mondok segítségül, hogy egy nagyon cuki madár. Voltam már Skóciában, Angliában, voltam Észak-Írországban, de valahogy, sosem sikerült elcsípnem a kis cukiságot. Mikor kiderült, hogy nyert az Erasmus+ pályázatunk és mehetek Írországba nyáron, elkezdtem tervezni, hogy lehetne megvalósítani ezt az álmomat. Tudatos tervezés kell, mert nem mindenhol van lunda – az ember által nem nagyon háborgatott, olyan tengerparti sziklákat kedveli, ahol tud fészkelni, azaz tud a közelben járatot ásni a földbe, ahol egyetlen fiókáját fel tudja nevelni. Igazi undergroundos a lunda-kölök! J (Íme egy kis video a kis drágákról.) Na, a tervezés során eljutottam odáig, hogy a Saltee-szigetekre kéne eljutni valahogy. A másik lehetőségek, a Puffin-sziget, illetve a Skellig-szigetek túl bonyolultnak, illetve időben nehezen kivitelezhetőnek tűntek. A térképen a piros jel mutatja a Saltee-szigeteket. Eredetileg úgy terveztem, hogy péntek délután busszal indulok el nyugat felé és eljutok, ameddig eljutok, alszom egyet valahol és másnap reggel buszozok tovább abba a tengerparti kikötőbe, ahonnan át lehet kelni a szigetekre. Szóval eléggé bizonytalan terv volt. De elhatároztam, ha törik, ha szakad, eljutok oda. A tanfolyam legelső napján, kisebb megdöbbenést keltve, reggel rögtön ezzel e tervvel nyitottam, amikor megbeszéltük a programot, hogy ugyanis kb. hány órakor végzünk pénteken Cobh-ban, mert hát engem vár egy út … A meglepetés az arcokon … hihi … de mint kiderült, nemcsak nekem voltak terveim. A német csoporttársam, Marc mondta, hogy ő kocsival van és szeretné az ír tengerpartot felfedezni, mehetnénk együtt, ekkor hirtelen már nem is tűnt olyan nehezen megvalósíthatónak a terv. Tanulság: tervezd meg, állj neki a megvalósításnak, úgyse úgy lesz, ahogy tervezted, haha, de ha már belekezdtél, nyisd ki a szád, lesznek segítő körülmények! Szóval: Hurrá! Indulhat a lunda-projekt! (Ő az, a képen – hát nem cuki?) A hét során egy-két fontos információt be kellett még gyűjteni, pl. hogy kivel, mikor hajózunk, hol szállunk meg, stb. Kiderült, hogy Declan Bates-szel kell 2 nappal előtte egyeztetni, mert vele tudunk hajóra szállni. Kicsit nehéz ám egy ír tengeri medvével telefonon egyeztetni, főleg amikor kint van a vízen … De azért sikerült: délben kell ott lennünk, hogy elindulhassunk és ő is hoz minket vissza majd délután. Péntekre készen állt a terv: szállást is foglaltunk, hiszen még autóval utazva is meg kellett állni útközben éjszakára. Kasia még harmadikként csatlakozott hozzánk - gondolom puszta kíváncsiságból, hogy ez a két megszállott mi a fenéért lelkesedik annyira - így alakult ki a „nagy csapat”. Szóval pénteken késő délután elindultunk Cobh-ból autóval kanyargós és szűk utakon nyugat felé és reméltük, hogy az időjárás kegyes lesz hozzánk, mert ennyi tervezés és előkészítés után még mindig ott volt ez a bizonytalansági tényező, ami Írországban bármikor keresztülhúzhatja számításainkat: az eső és a köd. Autózni Írországban, pláne jobbkormányos kocsival nem túl egyszerű. Az utakon kb. 60-nal lehet csak menni, vagy még annyival se, szűkek, kanyargósak, kőfal a szegély, szóval Marc megdolgozott az élményért rendesen. Bár nincs messze kilométeren az úticél, kb. kétszer annyi időt kell rá szánni, mint normál esetben. Egyrészt a lassabb haladás miatt, másrészt, mert biztosan meg is kell állni a hosszú út közben enni valahol. Mi is így tettünk. Az „An Seanachai” (A mesélő) nevű étteremre véletlenül találtunk rá. Először egy nagyon jó kocsmánál álltunk meg, ahol azonban nem volt főtt étel, onnan irányítottak minket át az étterembe. Nagyon jót ettünk, de erről a következő bejegyzésben szeretnék beszámolni, különben sosem jutunk el a Saltee-szigetekre, a lundákhoz. A szállásunk egy B&B-ben volt Wellington Bridge-ben. B&B = bed and breakfast (ágy és reggeli), de ez ne tévesszen meg senkit, mert a reggeli nem mindig van benne az árban! Nekünk benne volt és … lásd a következő bejegyzést. Reggel tehát, miután Kasia elszöszmötölt vagy fél órát azzal, hogy belőtte a frizuráját – mondanom sem kell tök fölöslegesen ebben a ködös, nedves időben - tovább indultunk Kilmore Quay-be, út közben pedig megálltunk egy rövid időre megnézni egy kagylókkal kirakott házat. Ami nem is egy ház volt csupán, mert a hozzá tartozó összes épület és kerítés is ilyen volt. Mire a kikötőbe értünk, pár dolog világossá vált: 1. Kasiának se vízhatlan, se semmilyen, túrázásra alkalmas cipője sincs. 2. Nincs normális kabátja vagy pulcsija, ami a szeles, esős időben alkalmas lenne egy ilyen túrához. 3. A sok hajó közül nem tudjuk, melyik a mienk. Ezeket a problémákat is megoldottuk persze, kinyitottuk a szánkat, megkérdeztük a többi hajóst, így meglett Declan Bates is. Marc előkotort a kocsijából egy nagy, kék csuklyás polár-pulcsit, amiben Kasia kb. háromszor belefért volna, de a tengeri madarak közül ez egyiket sem fogja érdekelni. Valamint szerencsénkre kirakodóvásár volt a kikötőben és Kasia vett egy pár mérsékelten vízálló, kényelmes cipőt. Így aztán teljesen fel voltunk készülve a nagy útra. Beszálltunk a hajóba, leperkáltuk a 20 eurót fejenként és örömmel láttuk, hogy egy fóka úszkál és játszik a kikötő vizében – nagyon helyes volt. Kissé csodálkoztam, hogy a hajó oldalában lyukak vannak és reméltem, hogy nem azért, hogy befolyjon a víz – hát nem, kiderült, hogy ott kell, hogy kifolyjon! Ugyanis a kikötő csendes, békés vize után, a hullámzó tengeren hatalmas „ugrásokkal” tudtuk csak átszelni a hullámokat, a víz egyfolytában becsapott a kis lélekvesztőbe, áztunk rendesen, de legalább a lyukakon kifolyt a víz … Az „ugrások” miatt egyfolytában kapaszkodni kellett, nehogy kiessünk, majdnem tengeribeteg lettem, csak az vigasztalt, hogy tudtam, nincsenek messze a szigetek, kb. háromnegyed órát kell csak kibírnom. És egyszer csak szárazföldet pillantottunk meg, pontosabban a két sziget közül az elsőt. És itt történt meg, amire annyira vágytam: egyszer csak megjelent egy lunda a levegőben fölöttünk, aztán még egy… Az örömtől könnyek szöktek a szemembe – végre teljesült az álmom, láttam lundát, most már meghalhatok – az sem érdekel, ha kiesek a hajóból! Aztán megérkeztünk a második szigethez, ahol a kis lélekvesztő lehorgonyzott és motoros gumicsónakokkal jutottunk ki a partra – persze móló semmi, ügyesen ki kellett ugrani a csónakból, hogy ne legyen vizes a lábunk. Itt a többi madárkedvelőtől megtudtuk merre érdemes menni lundát keresni és merre van a többi madárkolónia. A sziget túloldalára átgyalogoltunk, de nem nagy az egész, szóval nem volt olyan nagy túra. Hamarosan meg is találtuk a lundákat – a sziklás parton ücsörögtek. A közelükben sok üreg volt, talán fiókák is lehettek ezekben. (A képen két alka is látható - gyakran voltak együtt ezekkel a madarakkal.) Annyira kis vicces madarak ezek a lundák! Nagy csőrük, szinte bohóc-arcra emlékeztető, maszk-szerű fejük van, testük dundi, szárnyuk elég rövid és keskeny, farkuk rövid - ezekkel igen gyorsan kell csapkodniuk, hogy röpülni tudjanak. Lábuk úszóhártyás, élénk narancssárga színű, és gyakran – gondolom manőverezés céljából – terpeszben tartják repülés közben. Nagyon jópofák. Sokat figyeltem őket és láttam, hogyan viselkednek, milyen aranyosak. Ahogy a sziklán ültek, úgy gondolom, hogy volt köztük, amelyik figyelt, ő volt az őr, volt, amelyik pihent, volt amelyik talán a fészkelő üreg előtt strázsált és várta a párját, hogy az megérkezzen az eleséggel a fióka számára, vagy leváltsa az „otthonülő” szülőt. Láttam sok lundát a vadul hullámzó tenger vizén ringatózni – gondolom halászgattak is közben. Egyikük a következőképpen szállt vízre: repülésből szinte „fejest” ugorva zúgott bele a tengerbe, természetesen alámerült, majd feljött a víz színére, megrázta magát, mint egy kezdő úszó – jaj, nagyon vicces volt! Sajnos az én fényképezőgépemmel nem lehet olyan nagyon profi képeket készíteni madarakról, de egy-kettőt azért sikerült. Persze sok más madarat is láttunk: alkákat – fekete-fehér, pingvin-szerű madarakat, vékonycsőrű lummákat, kormoránokat – szerintem üstökös kormoránok voltak, dolmányos sirályokat is, akik párban sétáló fiataljaikat őrizték, szulákat hatalmas kolóniákban, ahol messziről érezhető volt a guanó szaga és messziről hallható a szinte fülsiketítő lárma és néhány csigaforgatót is, valamint más, kisebb madarakat, melyek nálunk is vannak. (Elnézést a képek minőségéért - saját felvételek, egy picike géppel.) A nagyon szeles és nedves, ködös idő ellenére nem volt annyira rossz idő (vagy csak mi akklimatizálódtunk már egy hét alatt) és egy szélcsendes helyen az ebédünket is el tudtuk fogyasztani, és pihentünk, hülyültünk egyet – azért én rágás és röhögés közben is rajta tartottam a szemem a madarakon. ld. Délután a megbeszélt időben kimentünk a partra, ahol jött értünk a lélekvesztő megint, és érdekes, visszafelé már nem volt olyan vészes az átkelés – talán az áramlatok miatt. Amikor visszaértünk Kilmore Quay-be, döbbentünk rá, hogy a Saltee-szigetek annyira közel vannak, hogy szabad szemmel is látni lehet őket a partról – kivéve, ha olyan nagy a köd, mint reggel volt. Vidáman és elégedetten indultunk visszafelé. Út közben megálltunk Hook Headnél, ahol egy hatalmas világítótorony van, Szép hely, érdemes megnézni, de nagyon fújt a hideg szél, ezért hamar visszaszálltunk a kocsiba. Még egyszer betértünk az „An Seanachai”-be vacsorázni (lásd a következő bejegyzést), majd jóllakva és jókedvűen, bár kissé fáradtan indultunk vissza Cork-ba. Amikor végre egy rövid szakaszon nem 50-60-nal poroszkáltunk, hanem 120-szal is lehetett menni az autópályán, Marc „jippí” kiáltással ünnepelte ezt az élményt – aztán vissza is tértünk a kanyargós és szűk utakra. Majd Cork mellett a „varázs”-körforgalmat is újra megjártuk – ahová, ha egyszer bekerülsz, sose jutsz ki belőle. Ennek egyébként az az érdekessége, hogy bár körforgalom, lámpával irányítják benne a forgalmat – hát, ilyet is láttunk ezen az elvarázsolt szigeten. Egyébként tök érdekes, hogy lundás ajándéktárgyat egyáltalán nem tudtam venni Kilmore Quay-ben és egyáltalán semmilyen ajándékbolt se volt ott. Máskor és máshol is kerestem és csak nagy nehezen sikerült egy-két darab szuvenírt összeszedni a kis cuki madárkákról. Esténként, ha nehezen aludtam el, mindig felidéztem a kis lundákat – ez valami olyan, mint egy antidepresszáns, ha nyomott a hangulatod, gondolj a lundákra! - felvidít és megnyugtat. Írországban inkább nem birkákat számolok, hanem lundákat nagyon jól el tudok így aludni. Hát, aki legény éjjel, legyen legény nappal is… Csütörtökön igen kevés alvás után mentünk be reggel a nyelviskolába. Azt hiszem először nyelvtani feladatokat csináltunk, egy-két jópofa „activity”-t melyek során túl sok virtuális pénzt kockáztattam egy nyelvtanilag helyesnek gondolt mondattal, de elvesztettük egy hülye prepozíció miatt … nem baj, mert összességében nyereséges volt a játékunk, amivel még mindig dobogósok voltunk (3 csapat közül). Utána az ír népi hiedelmekkel és mesevilággal ismerkedtünk. A tündér- és szellemvilág jellegzetes alakjairól olvastunk és beszélgettünk. Hát, elég félelmetes némelyik … Itt van például a banshee (bensí), egy félelmetes nőalak, vagy banya, aki a sikolyával a közelgő halált jelzi. vagy például a changeling (csendzseling) – aki egy elcserélt gyerek. De nem akármilyen gyerek! Az igazi kisgyereket a gonosz tündérek elviszik és helyette egy gonosz, rossz gyereket hagynak a bölcsőben (ld a képet). Brrr … borzasztó! Délután (nem sokkal frissebben, mint délelőtt) meghallgattuk Damien előadását Írország és az EU kapcsolatáról. Álmosan is nagyon érdekes volt, Damien szerint az ír történelem legnagyobb, legfontosabb eseménye volt, amikor 1973-ban beléptek az EU-ba, mert ez végre elindított olyan pozitív folyamatokat Írországban, melyekre évszázadok óta nem volt lehetőség. Pénteken délelőtt úgynevezett web-questet csináltunk. Csoportokban dolgoztunk és az ír történelem egy-egy időszakát dolgoztuk fel, majd készítettünk belőle kiselőadást. Egy másik tanár-csoporttal voltunk együtt a gépteremben, én egy lengyel kolléganővel, Dorotával a kinsale-i csatát dolgoztam fel, majd a Büntető törvényeket („Penal laws”). Kinsale-be elmentem a tanfolyam utolsó napjának délutánján (tehát egy héttel a történelmi web-quest után) és saját szememmel is megtekintettem a helyet (ld. a lenti diavetítést). I. Erzsébet uralkodásának vége felé, 1601-ben, az ír sziget angol meghódításának utolsó lépcsője volt a kinsale-i csata. Ekkor az angolok Spanyolországgal is háborúztak, és az írek eközben egész szép sikereket értek el annak megakadályozásában, hogy az angolok végleg és teljesen birtokba vehessék a szigetüket. Szövetkeztek a spanyolokkal, akik segítették őket az angolok elleni lázadásban, azt remélve, hogy legyőzhetik örök tengeri ellenfelüket. Hát ez nem sikerült. A spanyolok bevették magukat Kinsale városába, amit az angolok ostrom alá vettek és a tengertől is elzártak. A segítségükre északról érkező ír sereg nem kapott segítséget a déli ír törzsektől, majd nem tudott egyesülni a spanyol hadakkal sem és a teljes sereget lemészárolták az angolok. A spanyolok elvonultak, az írek gyakorlatilag megsemmisültek a két nagyhatalom viaskodásában. Ezzel befellegzett az ír ellenállásnak, a sziget gyakorlatilag teljesen angol kézre került. Ezt követően az ír bárók, katonai vezetők elmenekültek az országból, a sziget ír vezetők nélkül marad, a hanyatlás felgyorsult. Az akkori vár helyén néhány évvel később épült a Charles Fort, amit megnéztem én is. Hatalmas, csillag alakú erőd. A városból kb 45 perc gyaloglással értem oda, legalább egy órát mászkáltam benne, majd újabb háromnegyed óra alatt visszabaktattam a városba. Visszaérkezésemkor láttam egy ír hadihajót elhagyni az öblöt. Nagyon szép délután volt, íme néhány kép. Visszatérve a webquest feladathoz, a másik témánk a Büntető törvények voltak, amit 1695-ben vezettek be. Lényegük az volt, katolikusok (azaz az írek, szemben a protestáns angolokkal) nem birtokolhattak földet, nem viselhettek hivatalt, nem kaphattak munkát a városokban, nem gyakorolhatták vallásukat, nem taníttathatták a gyermekeiket, stb. A többi csoporthoz hasonlóan mi is előadtuk, amit összeszedtünk a témáinkról. Délután aztán Damiennel indultunk történelmi sétára Cobh-ba (kouv), ami Cork tengeri kikötője. Vonattal jutottunk el a városka kikötőjébe, ahonnan a nagy éhínség idején (1845-52) és az azt követő időszakban milliók hajóztak ki és emigráltak. A kivándorlók emlékét őrzi több emlékmű is, Cobh kikötőjében a leghíresebb Annie Moore és két öccsének szobra. Bementünk az örökségközpontba, ahol mindenféle elsüllyedt és el nem süllyedt hajóról kaptunk információt, hiszen Cobh volt az utolsó kikötő az Amerika felé vezető úton. Itt adták fel a Titanic utasai is utolsó leveleiket (1912) – a postaláda ma is megvan, hát én is itt adtam fel az otthoniaknak a képeslapokat. Az itt megfordult híres hajókon utazó emberekkel pedig egy játék keretében ismerkedtünk meg közelebbről. Belépéskor ugyanis mindenki kapott egy jegy-másolatot és azt a személyt meg kellett keresnie a kiállításon, akinek a nevére a jegy szólt. Én egy amerikai hölgy, Grace Chafee Carroll jegyét kaptam, aki a Lusitanián utazott 1913-ban, hogy Írországban töltse szabadságát és sok fényképet készített, melyek ma fontos kordokumentumok. Később aztán a Lusitaniát 1915-ben a németek itt a közelben, Kinsale-nél süllyesztették el a németek. A mentést végző hajók a túlélőket Cobh kikötőjébe szállították be. Még sok más érdekes információt is meg lehet tudni a kiállításon, például ki lehet próbálni a morzézást. (ld. kép) Hát nem könnyű! Egyáltalán ritmusra nyomni a jeladó gombot, pláne kellő gyorsasággal … hát amit én nyomtam, azt nem nagyon tudta volna senki értelmezni. Cobh-i sétánk során megnéztük a tengerészek házaiból álló meredek utcát, majd a katedrálist is, végül beugrottunk egy helyi bárba, ahol fájós torkomra és gyengélkedő hangszálaimra való tekintettel ittam egy „hot whiskey”-t.
Cobh-ból Marc, Kasia és én már nem mentünk vissza Corkba, hanem kalandra fel! – elindultunk autóval teljesíteni egy feladatot a bakancslistámon – erről majd a következő részben. 7/26/2016 0 Comments Cork Blog - 2.rész: Kezdetben vala Angela ... aztán Damien ... aztán valahogy egy kocsmában kötöttünk ki …Kezdetben … ismerkedés volt. Naná, mi más, az első napot azzal kezdtük, hogy mindenki bemutatkozott. Nagyjából belőttük, ki mennyire tud angolul – sajnos mindig van olyan résztvevő, akiről fogalmam sincs, hogy lehet angoltanár, ha nem igazán tudja a nyelvet … de legalább igyekszik. Aztán van, aki viszont valahogy csak be van ijedve, ha nála jobban tudóval van együtt, ezért hajlamos belezavarodni a mondandójába … de legalább ő is igyekszik. Aztán van olyan, aki jól tud és ebből kifolyólag lenézi azt/azokat, akik kevésbé, és nem nagyon akar velük beszélgetni … na ő nem nagyon igyekszik, viszont annál inkább előadja magát. Énvelem akart beszélgetni, bekerültem az „elitbe” nála, vegyem ezt megtiszteltetésnek? És ugyanakkor ne beszélgessek én se a többiekkel? Hát, néha nehéz mit kezdeni az ilyen elitista emberekkel… Angela, a tanárunk, mindenkit a helyén tudott kezelni, akinek arra volt szüksége, hogy biztatást kapjon ahhoz, hogy folyékonyan tudja mondani a mondandóját, az megkapta, akinek a feladatok megértéséhez is segítség kellett, arra ilyen szempontból is odafigyelt, szóval mindenki megkapta, ami neki jár. A nyelvi fejlesztés tartalom-alapú volt. Nagyon kevés tisztán nyelvtani feladat volt, vagy tisztán szókincsfejlesztés vagy más, úgynevezett nyelvoktatás. Az ír kulturális ismereteken keresztül kaptuk a nyelvi „inputot” is. Kezdtük egy kvízzel az ír kultúrával kapcsolatban, hát voltak érdekes kérdések, pl. hogy kik a legfontosabb pártok az országban, hogy mondják a miniszterelnököt írül, meg hasonlók. Hát sajnos kiderült, hogy nem sokat tudunk az országról, ahova jöttünk. 25 kérdésből 5-re tudtam csak helyesen válaszolni, néhányra részben, főleg azokra, ahol volt miből kiválasztani a helyes választ (néha bejött a tippem). Szóval volt mit megbeszélni. Megtudtam, például, hogy az. N.C.T. rövidítés nem a National Council for Triangles (Nemzeti Háromszög Tanács – kínomban ez volt a tippem) rövidítése, hanem a National Car Test-é – a „nemzetit” eltaláltam. Ezután három csoportra osztott minket és kiküldött a város három különböző részét felfedezni egy feladatlappal. Kasia és Marc volt az én csoportomban és főleg az egyetemmel kapcsolatos információkat kellett begyűjtenünk. Megtudtam például, hogy a formális logika atyja, George Boole itt volt matematika professzor. Az egyetemi könyvtár ma az ő nevét viseli. Aki viszont átmegy az udvaron és nem kerüli meg a füves részt, az számítson rá, hogy megbukik a következő vizsgán! :) Az egyetem épületének egyik folyosóján pedig úgynevezett Ogam-kövek vannak kiállítva, melyeken rovásírás-szerű bevésések vannak. Ezek az ősi kelta írásjelek, és a kövek valószínűleg a területek tulajdonosának nevét voltak hivatottak viselni. Na persze a „kincskeresés” után egy kocsmában kötöttünk ki, ahol meg is ebédeltünk és jót dumáltunk. Őszintén szólva ekkor már jobban érdekelt minket a csevegés az élet mindenféle dolgáról, mint a másnapi prezentáció megbeszélése. Délután Kasiával elbuszoztunk a közeli Blarney faluba, ahol megnéztük a vár romjait, a híres Blarney-követ azonban nem csókoltuk meg. A legenda szerint, aki megcsókolja, azt ékesszóló lesz. Churchill megcsókolta, de nem tudom ezért volt-e olyan jó szónok. Viszont ír helybéliek azt mondják, hogy az írek lepisálják a követ. Na ezt se nagyon hiszem el, de őszintén szólva többezer ember csókol rá mindenféle bacit naponta – kösz nem, elég jó dumás vagyok így is.
Este a „Spailpin Fanac” nevű kocsmában bandáztak a nyelviskola diákjai, ahol élő zene is volt, ír népzenét játszottak. Megkóstoltam a „Stag Bán” (Fehér szarvasbika) nevű fehér sört, ami nagyon finom volt, és megismerkedtem mindenféle nemzetiségű diákkal. Másnap a tanteremben újra összejöttünk és minden csoport előadta, mit fedezett fel előző nap a városról. Megtudtuk a többiektől például, hogy Cork ír neve Corcaigh, és azt is, hogy van elég híres dal, ami a városról szól, az „On the Banks of My Own Lovely Lee”, a folyó ugyanis, amire város épült, a Lee. Két ágra válik szét, az északi és a déli csatornára, köztük a belváros magába foglaló szigettel, majd később a két ág újra egyesül és úgy ömlik a tengerbe. A dal: Ezután az ír irodalommal ismerkedtünk meg. Felírtam pár jó könyvet magamnak, majd néhányat be is szereztem egy antikváriumban potom pénzért a következő napokban. Délután Damien tartott nekünk előadást az ír közoktatási rendszerről, amit mindjárt meg is kritizált rendesen. Viszont egy nagyon fontos dolgot kiemelt és szerintem ez tök jó dolog: az úgynevezett „transition year” (átmeneti év). Ez azt jelenti, hogy a diákoknak egy tanévben van lehetőségük dolgozni néhány hónapig, amikor kipróbálhatják magukat, belenézhetnek különböző munkakörökbe és az sokat segít nekik a pályaválasztásban és szereznek a való élettel kapcsolatos tapasztalatokat. Szerdán az ír étkezési szokások volt a téma. Na itt volt konkrét szókincsfejlesztés: mindenféle ennivaló. Számomra például tök ismeretlenek azok a tengeri herkentyűk, amiket ők természetes módon ismernek és fogyasztanak. Nagyon jó feladattípusokat hozott Angela: csoportosítás, párosítás: az étel elkészítésével kapcsolatos igét a főnévvel, sorbarendezés: recept utasításai, idiómák szavainak csereberélése, illetve párosítása jelentésükkel, „rush race”: étlaphoz kapcsolódó kérdésekkel, hallás utáni értés: a tökéletes ír kávé elkészítéséről szóló video alapján. Élveztük ezt a délelőttöt. A téma megkoronázása, mondhatnám úgy is, hogy a „puding próbája” pedig ezután következett: ír ételkóstolás. De ne kis falatkákra gondoljunk, hanem egy komplett és bőséges ebédre, ami állt először egy füstölt lazac salátából, marhapörköltből, majd almás morzsasütiből sodóval. Hát az a marhapörkölt, az nagyon finom volt! Nyami, most is összefut a nyál a számban. A többi is igen ízlett egyébként. Ebéd közben beszélgettünk és Damientől megtudtuk, hogy az írek mit mondanak „nem” helyett: „I will, yeah.” (Ez kb. a „jaj, ne, muszáj?”-nak felel meg, csak pozitív.) Hát igaz, ami igaz, nagyon segítőkészek és barátságosak az írek, megszerettük őket. Délután Damiennel elmentünk a városi múzeumba és még pár helyet megmutatott nekünk a városban. Hatalmas tudásanyag birtokában, csak úgy ömlött belőle a sok érdekesebbnél érdekesebb információ, ráadásul még vicces is volt az öreg, nagyon megszerettük. Este a kimentünk a tó (Lough) partjára, ahol Ceili volt, azaz hagyományos ír táncház. hihetetlen, de kb. 70-80 évesek voltak a bácsikák, nénikék, akik tanították a tömeget és természetesen élő zenére ment az egész. Számomra mindig kaotikus az ilyesmi, mert a lépések mini-koreográfiát alkotnak, amibe jól bele lehet keveredni ezért a tömeg egy idő után csak össze-vissza ugrabugrál. De azért jó volt. Utána Kasia, Eneko és én elmentünk egy kocsmába, ahová szintén élő zene volt hirdetve, de mint kiderült, a program aznap este elmaradt. Kasia azonnal el akart menni, de mondtam neki, hogy itt helyiekkel beszélgethetünk, hát maradtunk. És úgy is lett – és mi lettünk a műsor aznap este, de a részleteket inkább nem fedem fel. A lényeg, hogy jól éreztük magunkat hajnalig … A tanfolyam végénél akarom kezdeni beszámolómat, mert egy nagyon fontos dolgot szeretnék kiemelni: ez a kurzus minden szempontból nagyon jó volt! Több külföldi továbbképzésen vettem már részt és mind közül ez volt a legjobb. És mitől volt annyira jó? Hát elsősorban attól, hogy olyan emberek tanítottak minket, illetve intézték az ügyeinket, akik egyrészt profin végezték dolgukat (sajnos ez nem minden tanfolyamon volt így), másrészt azt az emberi pluszt is beletették, amitől úgy éreztük, tényleg fontosak vagyunk (és MI vagyunk fontosak, nemcsak a tanfolyami díj, amit befizettünk. Na szóval, hol is történt ez a csoda? Hát Corkban, Írországban, a Cork English World nevű nyelviskolában. Általános és üzleti angolt is tanítanak, valamint tartanak tanártovábbképzéseket is, mint a mienk volt „English Language Training and Irish Culture” címmel. A részleteket majd a további blogbejegyzésekben fogom elmondani, most csak nagy vonalakban szeretném ismertetni a tanfolyamot. A tanfolyam fő tanára Anglela Keonahe volt, aki az ír kulturális témák feldolgozása közben fejlesztette nyelvtudásunkat jól felépített óráin. Minden reggel egy kis bemelegítő csevegéssel kezdtünk, mindenki elmondta, miket csinált tapasztalt, milyen nyelvi kérdése van, stb. és ezeket megbeszéltük. Utána következett a tananyag, aminek mindig volt egy jól kitalált bevezetése, majd változatos feladattípusok segítségével ismerkedtünk meg az aznapra kitűzött tananyaggal. Volt egyéni és pármunka, csoportos megbeszélés, párosítás, csoportosítás, feladatlap kitöltés, fantázia elengedéses kreatívkodás, találgatás, fogadás kisebb és nagyobb tételben (és bebukás – persze csak virtuálisan), minden készség fejlesztése terítékre került. Nyilván átgondolt és többször kipróbált módszerek és technikák ezek, mégis azt éreztük, direkt nekünk voltak szánva, mert annyira személyes volt a hangnem. Azt gondolom Angelától sokat tanultam tanárként. Délutánonként illetve egy szombati napon Damien O’Connor volt az idegenvezetőnk illetve tanárunk. Különböző témákról tartott előadást bent a nyelviskolában, illetve vitt el minket városnézésre, tanulmányútra. Egy alakalommal Elaine Sharkey is beszállt egy előadás erejéig az Észak-Írországgal kapcsolatos témában. Hozzá kell fűznöm az egészhez, hogy más tanfolyamokkal ellentétben ez a kurzus tartalmazott olyan elemeket eleve, amikért máshol külön fizettetnek, pl. tanulmányút, belépők, sőt! Sőt egy ebédre is meghívtak minket bőséges ír kajával, hiszen hát tananyag volt az ír étkezés – milyen jó ötlet, nyilván az étterem számára egy kis marketing fogás is ez, úgyhogy ők is jól jártak, szóval gondolom, megszponzorálták ezt a dolgot. És még egy „sőt” van: az operaház egy produkció főpróbáján való részvételt ajánlott fel a nyelviskolának, szóval hm, nem semmi (az előadásról majd később). Szóval az a 675 euró, amibe a tanfolyam került, igazán jó helyre ment. Az ilyen tartalmas kurzusért nem kár a pénz. Mindenkinek ajánlom a nyelviskolát, aki angolt szeretne tanulni, vagy tanártovábbképzésre menne. Honlapjuk: http://www.cew.ie És még egy fontos dolog a tanfolyammal kapcsolatban: a résztvevők. A képen szereplő hét ember volt egy csoportban – ideális csoportlétszám olyan szempontból, hogy mindenki tudott mindenkivel beszélgetni, megismerni egymást. Három lengyel kolléganő volt köztük: Agata, Ana és Kasia. Közülük a legtöbbet Kasiával „bandáztam”, mert valahogy sok mindenben hasonlóak vagyunk, de aztán kiderültek a különbözőségek is! :D Agatával is viszonylag sokszor beszélgettem, hiszen egy apartmanban volt a szállásunk, úgyhogy sok alkalom is volt erre, akár reggeli közben is. A csapatban volt egy német, Marc, aki autóval érkezett és hozta magával a motorját, a kempingágyát, elegendő élelmet és vizet arra az esetre, ha kitörne a harmadik világháború, stb. És még mit hozott magával Írországba? Egy láda sört és egy üveg whisky-t!!! :D Kérdeztem is hogy nem hozott-e esetleg még vizet a tengerbe? Egyébként igen jó fej volt és nagyon jól beszélt angolul, ő volt a „bandánk” harmadik tagja. Hogy mit is jelentett ez a „bandázás”, azt hiszitek sejtitek már, de higgyétek el érdemes lesz a későbbieket is elolvasni, mert bizony nem mindennapi események vezettek a „banda” összekovácsolódásához. A csoport többi tagjai közül Eneko baszk - na ő is igen jó fej volt, vele is bandáztunk párszor. Paul volt a legidősebb köztünk, Hollandiából, akinek az angoltanítás olyannyira hobbija, hogy nyugdíjba mehetne már, de inkább tanít. Ő volt egyébként az egyetlen, aki nem Erasmus+ pályázat segítségével jött erre a tanfolyamra – ez is mutatja, mennyire fontos neki a hobbija. Ja, ha már Erasmus+ (https://ec.europa.eu/programmes/erasmus-plus/node_en) szóba jött. Igen, ez az ösztöndíj pályázat adta meg azt a lökést (és persze a pénzt), ami lehetővé tette, hogy valóban el is jussak a tanfolyamra, hiszen kis tanári fizetésemből erre soha nem jutott volna. Úgy gondolom, mindenkinek ki kellene használni az Európai Uniós lehetőségeket, amennyire csak lehet, hiszen azért vannak. Egy nyelvtanár számára különösen fontos, hogy célnyelvi környezetben fejlessze saját nyelvtudását, hiszen mi vagyunk a minták a diákjaink számára, tőlünk fognak tanulni, fontos, hogy a legjobbat nyújtsuk. Arról nem is beszélve, hogy a tanfolyam tanáraitól és résztvevő kollégáktól nagyon sok módszertani dolgot tanulhatunk, melyek megkönnyítik a dolgunkat, segítik a diákok motiváltságának növelését, módszertanilag fejleszt minket (a konkrét tanultakról majd később). Hát, ahhoz képest, hogy a végén akartam kezdeni, eléggé visszakanyarodtam az elejére. De ha már itt vagyunk, egy-két szó a pályázásról: az iskolánk pályázott, tehát fel kellett mérni, kik azok a kollégák, akik egyáltalán szeretnének bekapcsolódni a pályázatba, szeretnének külföldi továbbképzésen részt venni. A pályázati anyag összeállításában mindenki részt vett, a különböző részeket, ki-ki elvállalta, hogy mit tud és fog megírni, egy embernek pedig össze kellet mindezt fogni: ő Nagy Marietta kolléganőm volt. Ő intézte a pénzügyeket is és a hivatalos futkorászást aláírások után, stb. Aki még soha nem pályázott, valószínű, hogy először megijed, hogy mekkora pályázati anyagot kell összeállítani, mi mindenre kell válaszolni, mennyi aláírást kell begyűjteni, de nekik csak azt mondhatom, bele kell vágni, meg kell próbálni, ha egyszer sikerül, utána már könnyebb lesz legközelebb. Időben el kell kezdeni és ha lehet team-munkában megírni, egymást segítve. Vannak olyan kérdések, melyekre nem baj, ha valami nagyon hasonlót válaszolunk, mint egy-két évvel korábban, szóval jó ha elmentjük a „rizsát”. Az Erasmus+ pályázati lehetőségekről ezen a honlapon lehet tájékozódni: http://www.tka.hu/palyazatok/243/kozoktatasi-intezmenyek-munkatarsainak-mobilitasa Természetesen a Tempus közalapítvány, a nemzeti iroda is segít, ha kérdésünk van. Ők egyébként néha tartanak képzéseket is a pályázással kapcsolatban, érdemes az iskolából egy kollégát ráállítani erre a témára, aki nemcsak a továbbképzésekkel foglalkozik, hanem akár iskolai szintű nemzetközi együttműködéseket, projekteket is tud majd szervezni.
Na akkor megvolt a vége, meg az eleje, jöhet a többi: lásd a következő blogbejegyzéseket! 12/15/2015 0 Comments CHRISTMAS IS COMING ... :)I have collected some online games for the last days at school before the winter holiday :D Have Fun! |
Principles - I learned these in Belfast - for planning activities/tasks in the process of your teaching: Be sensible and make sure that your plan is based on the following principles: - They serve your aims and purposes (by the way, what is the aim of the activity at all? - this question is worth asking about coursebook tasks, too!) - The amout of effort you put into it is not too much, but the activity makes good use of it (little preparation time, high efficiency!) - The activity should give the STUDENTS the chance to do something useful, not the teacher an opportunity to bore them ;) In the case of English lessons Student Talking Time (or lots of communication practice for the students) should be higher than Teacher talking time. In Maths lessons this means that the students should be given the chance to explore the problems for themselves rather than listening to the teacher's explanation - this is not easy! - Prepare the dynamics of the task: group size, seating, how to form groups, timing, how to get feedback, etc.) - Make sure that the activity is built into the structure of your teaching, that is, it can be exploited further, carried on in later phases and that it can be adapted to your needs. - You should think it over (before the lesson, if possible but after the lesson, too) what are/were the pros and cons of the task, how to modify it in the future, etc. | Some tips I learned in Belfast: |
Much more tips for teachers can be found here:
TIPS FOR TEACHERS
TIPS FOR TEACHERS
Lepold Ágnes blogja
Ebben a blogban személyes élményeimet osztom meg az olvasókkal. Kirándulások, élmények, szabadidő, stb.
Archives
August 2018
July 2017
January 2017
September 2016
August 2016
July 2016
December 2015
September 2015
July 2013
December 2012
June 2012
November 2011
August 2011
June 2011
November 2010
September 2010
August 2010
June 2010
May 2010
Categories
All Blog Comenius Család Iskola Kirándulás Kirándulás New Trip